–Az a nap ugyanúgy indult, mint a többi,
Az az ég ugyanolyan kék volt, mint mindig,
Azok a felhők éppen úgy szaladtak szerte, ahogy ma is.–
Egyszer volt, hol nem volt, két folyton torzsalkodó sínpár. A közöttük elterülő alig néhány utcányi területet Városszéli telepnek hívták, ahol… A túróba az egésszel, hiszen ez nem is mese!
Tehát:
Mindig volt, most is van, két folyton torzsalkodó sínpár. A közöttük elterülő alig néhány utcányi területet ma Kertvárosak hívják, ahol aprócska házaikban, aprócska emberek, aprócska életüket élik. A kecsesen vonagló felüljáró, s a szélben zúgó erdő fái közt nemrég, még a trécselő fűszálak is cinkos mosollyal suttogták, hogy 90 éves lett az iskola! Túl az óperenciás tengeren… akarom mondani, a szélesen pöffeszkedő tejüzem árnyékában, a fémet rágcsáló vasgyár, és a szomorkás szemű temető közelében felgyorsult az élet. Míg az elmúlt évek alatt a lakótelep új nevet, addig öreg iskolánk világosabb színeket, tornatermet, és emeletet kapott. A Kertvárosi általános iskola falai közt szétfutott a születésnap híre. Aprócska emberek aprócska gyermekei az égig érő hegyeken innen, a széles mezőkön túl, aprócska tanáraik segedelmével lázas készülődésbe kezdtek. A születésnapi rendezvény a könnyeivel szemérmesen küszködő iskola felcseperedett diákjait szólította vissza. A folyosók falai számtalan tablóképpel, a polcok, asztalok, régvolt osztálykönyvekkel, naplókkal, ahogy az udvar, jókora üstben gőzölgő gulyással tisztelegtek, s az érkezőket a fiatalok, apróbb ajándékkal lepték meg. Június 02. rohanó világunk szörnyűségeit, s a mindennapok fájdalmait volt hívatott feledtetni, s ha társaink szemében egy-egy fénylő könnycsepp is megjelent, az végre nem a bántás és fájdalom, mint inkább a szeretet és emlékezés frigyéből született. Történhet bármi, ha a következőre száz évet kell várni, én akkor is ott leszek, hogy lelkem az emlékezés hamvaiból feléledve, újra pompázatos Főnix madár legyen!
Köszönjük Kertvárosi általános iskola!
