Kultúra

Mozi – Adorján Gyula írása

Semmi és senki sem mond többet mint az az ember aki ott volt. Látott, érzett és gondolkodott. Jól van ez így? Adorján Gyula írása erőteljes módon de teljes igazsággal szemlélteti a felállást. 

Bágyadtan ülök a recsegve tiltakozó széksorok között. Halkan rágcsálom megszáradt perecem, s tűnődöm a filmen! A vásznon megelevenedni látom minden régi látomásom, míg a hideg téli éjszakában másodmagammal a város utcáit járom. A viháncolva aláhulló hópelyhek táncán túl, mélyről jövő fájdalmas köhögést, majd elfúló zokogást hallok. Pár lépéssel arrébb, kiégett lámpák árnyéka alatt emberek nyöszörögnek egy apró játszótér hideg padjain. A Kapun belépve öt padot, öt nyughelyet látok. Néhányan hangos horkolással jelzik élnek, míg mások széjjeltépett kartonpapír mögé próbálják rejteni fájó didergésüket. Körbepillantva nem csak olvadt hó áztatja arcomat! Öt padon, öt tönkretett emberi élet! Ez az apró játszótér ma az én hazám! A fölénk magasodó házak, politikusaink ezrei, akik talán nem is tudják mi a szenvedés, a fájdalom, az utcai élet! Nekik, még megszületni sem volt nehéz! Egyik ablakukból vidám gyerekkacajt hallani, egy másikban gyönyörű hangú háziasszony énekel, míg a harmadikban kávéját kevergető családapa utasítja rendre nadrágjába csimpaszkodó csintalan gyermekét. A játszótér hidege óriáskígyóként tekeredik a padokon szenvedők testére, amikor kollégám fülembe suttogja főnökünk vigyorba mártott szavait:
– Zavarjátok el őket! –
Szúrós tekintetem elől menekülve inkább lehajtja fejét, s csendben tovább indulunk. Az utcasarkon túl, hangos zenét áraszt a kocsma, majd az ajtóból kirepül egy vérben ázó ember! Kollégám odalép, felsegíti, de ahogy mellényemen megpillantja jelvényem, hirtelen menekülőre fogja! Sántítva fordul be a sarkon, aztán elnyeli őt a láthatár. Kezemen kesztyű, lábamon bélelt bakancs virít, mégis fázom! A buszmegálló egyik padján szintén fekszik valaki. Testét lyukas takaró fedi, karja élettelenül lóg a földre. Kérdéseinkre nem válaszol, míg engem egyre inkább átjár a félelem. A kopottas fémbódé mellett szunyókáló busz vezetője kinyitja az ajtót, majd vidáman mellénk penderül.
– Három napja fekszik itt mozdulatlanul! –
Félelmem beigazolódni látszik! Arca elszürkült, keze megfagyott, s bár ő, maga mögött hagyta e rút világot, valahogy mégis belém csempészett pár ezer fájó gondolatot! Ezek lennénk mi emberek? Tényleg így kell lennie? Tényleg magára kell hagynunk mindenkit, aki nem képes felemelkedni? Ezek tényleg mi vagyunk? Kollégám javaslatára egy ráncosodni látszó, öreg gyárépület felé indulunk. Alig pár napja, a szellőzőrács kiáramló levegője mellé egy hajlott hátú, mozgássérült költözött. Az idős, vidéki férfit feleségének új párja verte ki otthonából, s azóta itt fekszik az apró kavicson. Alatta konokul meggyűrődött rongyok, feje felett egy foszlásnak indult napernyő, körülötte számtalan bontatlan zacskó pihent! Köszönésünket eddig mindig mosollyal fogadta. Papírjait kérés nélkül vette elő, s mikor egészsége felől érdeklődtünk, azt mindig megköszönte. A fal mellett most, nem fekszik senki! A portás elmondása szerint két napja már, hogy reggelre megfagyott. Holmijáról nem tudni semmit. A területet fertőtlenítették, a szellőző köré vasrács került, hogy az ólomlábakon érkező tavasz háborítatlanul moshassa el, egy semmibe vett ember minden apró emlékét. Hát mondjátok! Tényleg ennyit ér egy élet?

Adorján Gyula

A kiemelt fotó illusztráció az index.hu-tól



Érdekel minket a Te véleményed is!

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..