„Környezetünk folyamatosan formál minket, hatással van ránk, a térszerkezetek, melyekben nap mint nap megfordulunk, strukturálják, orientálják gondolkodásmódunkat, viselkedésünket – még ha ezt nem is tudatosítjuk magunkban. Életvitelünk, közérzetünk, társas kapcsolataink, tudati beállítódásaink alakulása erősen összefügg azzal, hogy milyen környezetben élünk, hova járunk dolgozni, tanulni stb.
Evidenciának tűnik, de mégsem az: az emberi társadalom, a közösségek életének szerves részét képezik a tárgyak, a dolgok – többnyire racionálisan, tervszerűen felépített, kifejlesztett – mindent átszövő, hálózatos rendszere. Léte sokszor annyira magától értetődőnek tűnik, hogy nem is gondolkozunk el azon, milyen kölcsönhatások fedezhetőek fel a tér és az emberi élet viszonyában.
A „köztér” olyan nyilvános tér, mely (elvileg) mindenki számára szabadon használható. Egyrészt egy valóságos fizikai formában létező, természetes és/vagy mesterséges környezeti elemekből álló térszerkezetet, másrészt egy szimbolikus találkozóhelyet, társas (kommunikációs-integrációs) színteret érthetünk alatta, ahol az emberek kapcsolatba lépnek egymással. Fontos megkülönbözteti ennek megfelelően a „közterület” és a „köztér” kifejezést. Előbbi inkább egy puszta fizikai tér neutrális közigazgatási jogi megnevezéseként használatos, míg utóbbi inkább egy szimbolikus társadalmi térre alkalmazott normatív kategória.
A köztér az ókori Hellászban demokratikus szerveződésű találkozóhelyet jelentett: a piactér („agora”), ahol az emberek társalognak, vitáznak egymással – közügyekről, politikáról, helyi problémákról stb. –, ill. közös döntéseket hoznak (pl. cserépszavazással). A szociológiában – elsősorban Jürgen Habermas nyomán – igencsak elterjedt vélekedés, hogy a kritikai nyilvánosság színterének ősi, ideáltipikus képét fedezhetjük fel a köztér-használat eme történeti formájában. (Bár fontos megjegyezni, hogy az ókori görögök demokrácia felfogása igencsak különbözött a fogalom mai használatától. Pl. a közügyekről szóló diskurzusokból akkoriban magától értetődő módon zárták ki a nőket, rabszolgákat és a polisz nem teljes jogú férfipolgárait.)
A „közösségi tér” a „köztér”-nél valamivel szűkebb jelentéstartalmú fogalom, hiszen ugyanúgy nyilvános (vagy félnyilvános) teret jelöl, azonban a terek használói bizonyos szociológiai szempont alapján viszonylag jól körülhatárolhatóak, hiszen egy csoportot, „közösséget” alkotnak. Fontos kiemelni azonban, hogy az összetartó kapocs mentén – mely lehet pl. a lakóhely, a munkaviszony, a tanulás, a szabadidős tevékenység, a „közös ügy” stb. – csak kivételes, egyszeri esetekben (pl. külső fenyegetettség); vagy a proaktív, értékteremtő közösségi együttműködés hosszú távú, szerves fejlődési folyamata során alakul ki erős csoporttudat, szolidaritás, „sorsközösség”. Így tehát a „közösségi tér” esetében legtöbbször nem egy valóságosan létező társadalmi tényállásról, hanem inkább egy értékorientált szemléletmódból eredő normatív fogalomi kategóriáról beszélhetünk.
A szűkebb probléma lényege, melyet fel szeretnék vázolni, ahhoz az általános kérdéshez kapcsolódik, hogy hogyan lesz a puszta tárgyi környezetből, a „közterület”-ből – vagyis a folyamatos el- és áthaladás, a permanens átmenetiség, a célirányos közlekedésnek csupán a felszínen érintett tereiből – közösségi élményektőlpezsgő, élettel teli „köztér” („agora”), illetve valódi „közösségi tér”. A kérdést rendkívül fontosnak találom az egyetemi kampuszok – és kifejezetten a Lágymányosi Kampusz – sajátosságai szempontjából.
A (városi) köztérhasználat nagy része a legtöbb esetben sajnos csupán abban merül ki, hogy embertömegek célirányos közlekedésének helyszínéül szolgálnak.Utakat, csomópontokat jelent, vagyis egy közlekedési hálózatot, melynek fő funkciója, hogy egyik pontból minél gyorsabban és hatékonyabban eljussunk a másikba. A meghatározott, speciális funkciót ellátó intézményekre pedig – melyek a csomópontokban helyezkednek el (pl. iskola, munkahely stb.) – általában szinte kizárólag csak az adott funkció ellátása jellemző. Ezeken a helyeken csak elvétve találunk egyéb funkciókat betöltő tereket, és igazán ritka, hogy ezek gazdag kínálatával, ill. a különböző típusú terek tulajdonságait kreatívan ötvöző multifunkcionális térszerkezettel találkozzunk (mint pl. egy közösségi házban vagy „settlement”-ben). Könnyen elgondolható pedig, hogy például egy egyetem nemcsak a felsőfokú oktatás tantermekből és folyosókból álló egyhangú színtere, hanem üde kulturális és közösségi színfoltok mozgalmas gyűjtőhelye is lehetne a város szövetében: színházak, újságok, műhelyek, diákmozgalmak bölcsője; különböző életkorú, életvilágú, szakmájú emberek innovációs találkozási pontja. Ez részben meg is valósul, de a hazai tapasztalatok alapján sajnos a lehetőségek tudatos és széles körű kiaknázásáról korántsem beszélhetünk. Ez a felismerés újból és újból felveti a kérdést, hogy vajon mi fán teremhet a fentebb felvázolt „paradicsomi” állapot, illetve hogyan is függ össze a térproblematikával.
Ideális esetben a várostervezésben, az építészeti tervek előkészítésekor az elsődlegesen figyelembe vett szempont az, hogy kik és hogyan fogják használni az adott teret. Közösségi tervezésnek nevezzük azt a módszert, amely során az egyes építészeti, városfejlesztési projektek megvalósítói az építeni, fejleszteni kívánt terek kialakításának lehetséges megoldásait a jövőbeli használók, a környéken élők, dolgozók stb. igényeinek, érdekeinek felmérésével, vagyis a helyi közösség tervezési (illetve utólagos véleményezési) folyamatba történő bevonásával dolgozzák ki. Bár ennek a módszernek rengeteg különböző elméleti megközelítése és alkalmazási irányvonala létezik, hazánkban sajnos ma még (?) nem tekinthető elterjedt felfogásnak, csupán néhány pozitív, megvalósult példát találhatunk. Az egyik legérdekesebb, legradikálisabb ezek közül a mobil építészet, mely elsősorban egy magyar származású építész-gondolkodó, Yona Friedman nevéhez köthető.
Az ELTE Lágymányosi Kampuszának tervezésekor sajnos az épületkomplexumot használók, az egyetemi polgárok igényeinek figyelembevétele kevéssé valósult meg. Kellő szakértelemmel és hozzáértéssel megalkotott, a helyi közösség szempontjait (is) mérlegelő előzetes felmérésekről, hatástanulmányokról nincs tudomásunk. Kampusztörténeti kutakodásaink során ráadásul azzal a sajátos ténnyel kellett szembesülnünk, hogy az épületeket eredetileg nem is egyetemnek tervezték, csupán az utólagos felhasználási tervben szerepelt az egyetemi funkció lehetősége. Ettől még akár sikertörténetként is végződhetett volna a dolog, azonban több ok is említhető, ami miatt az épületek, ill. az azokat körülvevő udvarok sem kifejezetten alkalmasak arra, hogy egy egyetemi kampusz főbb funkcióit betöltsék. A beruházás csődje miatt például éppen azok az épületegységek nem készültek el, melyek a közösségi tér szerepét tölthették volna be (menza, egyetemi színpad, könyvtár, kávézó stb.). Ami pedig megvalósult, az láthatóan messzire elkerülte a közösségi tervezés lehetséges szempontjait: ezzel a nyilvánvaló, (sajnos) magától értetődőnek tűnő ténnyel nap mint nap szembesülünk egyetemi életünk során.
Alapvetően ez a tapasztalat hívta életre a LÉK-et („leánykori” nevén: Lágymányosi Életmódjavító Kezdeményezés; ma: Lágymányosi Érdekképviseleti Közösség). Néhány TáTK-s társammal úgy gondoltuk, hogy túllépve a problémát passzívan elszenvedők státuszán; aktív, újító, az állóvizet felkavaró szerepkörben kezdünk el mozogni. Elhatároztuk, hogy – aktív szervezői munkával – tenni fogunk azért, hogy a figyelmet a problémára irányítsuk, hogy a helyi közösséget bevonva pozitív változásokat érhessük el. Környezetünk fejlesztéséért folyó közös munkával, önkéntes civil felelősségvállalással szeretnénk élhetőbbé, otthonosabbá tenni tereinket. Ennek érdekében igényfelmérést végzünk, közösségbevonó, térfoglaló akciókat, műhelybeszélgetéseket szervezünk, illetve hosszabb távú célként egy átfogó fejlesztési koncepció megalkotását tűztük ki.
A készen kapott tér formálja a benne mozgó közösség életét, azonban mi hiszünk abban, hogy az összefogás erejével a közösség képes visszahatni az őt körülvevő térre, kitörve az előre megszabott, nélküle kialakított keretekből. Ha egyetértesz velünk, csatlakozz! LÉK-elésre fel!”
Forrás: http://tatkontur.elte.hu
Nekünk nem kellene?
